KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/január
• Zsugán István: Megalakult a Magyar Filmintézet Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal
• Nemeskürty István: A Magyar Filmintézet
• Bikácsy Gergely: Zárt tárgyalás Őszi almanach
• Lukácsy Sándor: A becsület foglya Szirmok, virágok, koszorúk
• Pörös Géza: Eszmék és lelkek csatája Beszélgetés Lugossy Lászlóval
• Koltai Tamás: Spanyol anziksz Yerma
• Fáber András: A Vadember moziba megy Filmerotika
• Szilágyi Ákos: Kis magyar filmszexológia Filmerotika
• Balassa Péter: A látás elrablása Töredékek
• Bikácsy Gergely: Truffaut titkai
• N. N.: François Truffaut filmjei
AZ ÉN FILMEM
• Kardos Ferenc: A szabadság illúziója Négyszáz csapás
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Még és már Mannheim
FORGATÓKÖNYV
• Sára Sándor: Fúga Részletek egy forgatókönyvből
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Lady Chatterly szeretője
• Szkárosi Endre: 1922
• Bérczes László: Magányos farkas
• Szemadám György: A király és a madár
• Hegyi Gyula: Az istenek a fejükre estek
• Harmat György: Farkasok ideje
• Sneé Péter: Találkozás az árnyakkal
• Boros József: A férfiakalnd elmarad
• Ardai Zoltán: Az egyiptomi utas
• Gáti Péter: Defekt
• Barna Imre: Ki kém, ki nem kém
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Felnőtt-mese Különös házasság
POSTA
• Horváth Edit: Radnóti- és Babits-emlékműsor
• Csoma Béla: A MOKÉP Műsorpolitikai osztályvezetőinek válasza
• Tóth Béla: A MOKÉP Műsorpolitikai osztályvezetőinek válasza
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : Az Év Játéka

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

1922

Szkárosi Endre

A genocidium, a szervezet népirtás olyan erkölcsi katasztrófája a történelemnek, amely a világ különböző helyein újra és újra visszatért, de századunkban vált rendszeres fenyegetéssé, s amióta a genocidiumok színterévé vált maga is Európa – legalábbis időről időre – már érzékeli a veszélyt. Egy ilyen népirtás a kisázsiai katasztrófa meg jelenítésére vállalkozott Nikosz Kundurosz, 1922 című filmjében. A görög kultúra egyik fészke, a kisázsia Szmirna utolsó európai stílusú napjait éli, amikor is a görög hadsereg kivonul a városból, sorsára hagyva az ott maradt lakosságot. Ami ezután következik: a végeláthatatlan és embertelen szenvedések sora, a kegyetlenkedések és a tömegmészárlás. Egy népcsoport szenvedéstörténete – megrázó téma, amelynek filmes kibontása kivételesen nehéz feladat; s úgy tűnik, ez meg is haladja Kundurosz lelki vagy szellemi erejét. Mintha egy nagyszabású történelmi drámatrilógia végjátékát és apokalipszisét látnánk, ámde a drámatrilógia nélkül. Hiányzik belőle – vagy előle – a dráma, a történelmi és emberi határhelyzetnek a tudatban legalább szükségképpen felvetődő alternatívái: a beletörődés és a szembeszállás, a fizikai vagy lelki szökés, evázió és a félelembe való belerögződés valódi vagy illuzórikus válaszútjai. Alig jelennek meg benne a lelki történés hullámzásai, a személyközi kapcsolatok változékony mozzanatai. Ezek kiiktatása még lehetne művészi döntés: ám akkor ennek következményeit is vállalni kellene, következetesen megoldva a filmnyelv metaforizálását.

Éppen itt ragadható meg a film egyik legfőbb, meghatározó hibája: a törökök kegyetlenkedésének naturális és a görögök szenvedésének stilizált szintje közötti filmnyelvi szakadék. Ez olyan skizofrén filmérzékelést hív elő, mintha a tragikus folyamat alanyai és tárgyai külön térben és idősen tennék, illetve szenvednék el a történeteket, mintha nem is érintkeznének egymással. Ezt a filmnyelv szakadékot Kundurosz néhány indokolatlan, művészkedő gesztussal, valamint a szenvedés-stációk közhelyeinek előhívásával próbálja áthidalni – természetesen eredménytelenül Ezzel – a szó lelki értelmében – tragikus kudarcot vall: a néző részvétele szenvedő népcsoport iráni merőben filmen kívüli, ténytudati marad, a művészi katarzis híján képtelen e részvét lelkivé nemesedni.

Egyik – nem meghatározó – oka lehet ennek egy sajátos probléma is: a film színességének (és azon belül sem meggyőző színvilágának) a kérdése. Elméleti dilemma, van-e vizuális hitele annak, ha színesben látunk viszont egy olyan kort, amelyről – fotóban, filmben – fekete-fehér emlékképekkel rendelkezhetünk csak. A figuratív történelmi és portréfestészet korszakának lezárultáig – nagyjából a századvégig –, a tényleges képi dokumentálhatóság megjelenéséig ez a kérdés még nem vetődik fel: ezért természetesek színesben a történelmi kalandfilmek. S ugyanezért a szónak nem közvetlen, hanem művészi értelmében dokumentum-igényű 1922 színvilága tudatilag zavaróan hat, s a szerzői szándékkal ellentétben minduntalan a jelenbeli beavatkozásra, a filmi manipulációra irányítja a figyelmet.

Másfajta – tendenciózus – manipulációra vall a rendező – emberileg érthető, művészileg azonban káros – elfogultságának megnyilatkozása, főként a szereplők küllemének alakításában. Míg a görög férfiak, mint megannyi enervált, kifinomult polgár, általában fehér öltönyben, kalapban – sokuk szemüvegjel –, a nők finom ruhákban, napernyővel jelennek meg, addig a törökök riasztóan elmaszkírozva, csapzottan, durva, szakadt posztóruhákban, mintegy elállatiasodva tűnnek föl. Az elfogultság objektiválására tett elég naiv kísérlet tovább rontja a film művészi hitelét.

A legsúlyosabban mégiscsak a történelmi emlékezetkiesés árt: arról a tíz évről van szó, amely az első balkáni háborútól 1922-ig eltelik. Megfelezett lelkiismeretre vall ez, ami a szembenézést is féloldalassá teszi. Természetesen szuverén művészi döntés a vég kifejlet szenvedés-történetére való koncentrálás, és nem is kérhető rajta számon ennek az évtizednek az ábrázolása; annál inkább el várható, hogy a művész szemlélet elvontságában viszont jelen legyen a történeti tanulság és a görög felelősség kérdése. Tény ugyanis, hogy a több éve tartó háborúzás nyomán az 1919-es sèvres-i békével Görögország már elérte méltányos célját: ez a szerződés a kisázsiai görög területeket, majdnem Konstantinápolyig, visszajuttatta neki. Á görög államvezetés azonban óriási politikai felelőtlenséggel – arra számítván, hogy a török birodalom teljességgel összeomlik – a „nagygörög eszme” jegyében színtiszta török területek elfoglalását határozta el, és a hadsereg csaknem Ankaráig jutott. S a források szerint nem kevesebb kegyetlenséggel, mint amit később a görögöknek kellett elszenvedniük.

Ezek az előzmények természetesen mit sem enyhítenek a török vérengzés történelmi bűnén; annál kevésbé, mert a megkínzott ember szenvedése pillanataiban előtörténetre, nemre, nemzetiségre, felekezetre való tekintet nélkül univerzális „nembeli” kínt, a Megfeszített magára hagyatottságát éli át. Éppen ezért a magára hagyatott kisázsiai görögség sorsának megjelenítése nem kevésbé, hanem sokkal inkább megrázóvá ált volna Kundurosz filmében, ha teljesebben és árnyaltabban tárult volna fel a menekülésre és kiirtásra telt népcsoport tragédiája.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/01 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6226